Electrolux Newsroom Hungary

Magaskonyha, a tenger ízei egy milánói háztetőn – Farkas Ádám élménybeszámolója a Cube-ról

Photos

https://newsroom.electrolux.com/hu/wp-content/common/photos_hungary/electrolux_cube_2.jpghttps://newsroom.electrolux.com/hu/wp-content/common/photos_hungary/farkas_adam.jpghttps://newsroom.electrolux.com/hu/wp-content/common/photos_hungary/electrolux_cube_1.jpg

Második milánói nap. Felhőtlen idő, némi januári fakóság, kellemesen pluszos hőmérsékletek. Az első szép espresso-m után kiruccantam a milánói leárazások, pazarul szabott zakók és artizán tésztaboltok világába. Két okom is volt erre. Egyrészt szerettem volna még szép képeket csinálni a fashion fővárosáról, másrészt ki akartam mozogni magamból a vulgárisan kenyér-alapú szállodai reggelit. Fel akartam készülni egy kicsit, stílusban és gyomorban arra, amiért voltaképp Milánóba repültem.

Délután fél kettő. Állok a tükör előtt, próbálom megkötni a nyakkendőm. Mikor vesződtem ilyesmivel utoljára egy ebéd kedvéért? Half windsor, full windsor. Az öltöny jól áll, tisztán és várakozó érzékekkel indulok a Dóm térre.

András és Viktória kollégákkal pontban kettőkor találkozunk a téren, és megindítjuk a gasztronómiai csúcstámadást. A célunk feljutni a Cube-ba, mely a Galleria Vittorio Emanuele II szomszédságában uralja a háztetőt. A téren a bámészkodók tanakodnak, vajon hogyan került a reneszánsz és neoklasszicista bonanzába ez a hófehér kabin, mely építészetileg kiáltó ellentéte környezetének, merész aszimmetriája mintha kiforgatná a tér vonalait. Merthogy a Cube nem kocka – formája meghatározhatatlan, szabad és szabálytalan, mintha építésze egy negyedik dimenziót keresne. A skandináv minimál design megszínezi a nagytotált, mégsem telepszik rá. Sok japán turista valószínűleg csak otthon, a fényképeken veszi majd észre a Dóm magasságaiba emelt Cube-ot.

Nekem teljesen bejön. Felnézek, és nem egy épület jut eszembe. Határozottan egy jacht ugrik be. Szinte érzem a parti szelet az arcomon.

Filigrán, középkorú hölgy vár minket az egyik árkád alatti bejáratnál. Azonosítás aztán lift, lépcső, és egy hosszú, feketére mázolt folyosó, érzésre olyan, mint az exkluzív pókerszalon hátsó bejárata vagy egy forgatás-backstage. Aztán kijutunk a tetőre, ahol szemérmetlenül árad a napfény, és a Cube síkos-fehér felületeiről visszaverődve beégeti az első fotóinkat.

Megkerüljük a fehér kabint, és csatlakozunk a terasz várakozó közönségéhez. Nem könnyű elvegyülnöm. Egy pohár Drappier carte d’Or-ral őgyelgek a teraszon, a fényes, üvegfalú korlátnak támaszkodva bámulok keresztül a Cube briliáns terein. Mint egy menyasszony szoknyája, gondolom – fehér és áttetsző, szellős és parancsoló. Mélyen alattunk a Dóm tér közönsége vibráló pontok halmaza. Pezsgőm mellé pirított óriásfokhagymát majszolok – hors d’oeuvre és nonchalance, ahogy kell.

Electrolux házigazdánk, Tom Austin piszkosul egyben van, és mindjárt azon gondolkodom, hol lehet ilyen trim öltönyöket kapni. Puha, BBC-s angolsággal mesél a Cube projektről. Megtudjuk, hogy a Cube újrahasznosítható, és újrahasznosított anyagokból készült. Helyi Michelin-csillagos séfek főznek, regionális ínyencségek várhatók. A gyomrom kíváncsian korogni kezd – ha úgy tetszik, zsigeri kíváncsiság fog el.

Beinvitálnak a Cube-ba. A show-konyha patyolat tiszta, a legjobb konyhai cuccokkal. A tér üres, asztal sehol. Itt valami bűzlik. Aztán asztalunk egy gombnyomásra leereszkedik a plafonról, hosszában kettévágva a teret, rajta az akkurátusan elrendezett dekor, a tengeri fosszíliák sejtetik, hogy itt ma nem prochutto meg porchetta várható. Tenger gyümölcseit fogunk enni. Megint beugrik a jacht: a fehér hajótesten, az újrahasznosítható fedélzeten feltálalják nekünk a napi merítést.

Nem vagyok Szinbád. Otthonában ingujjban főző, közben üvegből bort vedelő pasi vagyok, és sosem lesz Michelin-csillagom. Odahaza húst hússal eszem – nagy szelet steak-et sütök minden vasárnap. Némi megrázkódtatással kezdek tehát neki a tányéron foltokban elhelyezett garnélának. Tavaszias borral öblítjük le.

Úgy tizenketten ülhetünk az asztalnál, három üvegfal ölelésében. A fénybe tartom a Drappier Balnc pezsgőmet, és átnézve rajta a Dómot látom. Ezen a ponton már nem halogathatom a társalgást.

Szemben az Electrolux két munkatársa ül, két angol nő. Érdeklődőek, normálisak. Nem kell Damien Hirst-ről és a Tate Modernről beszélgetnem, ami jó hír, a társaság egyáltalán nem tűnik sznobnak. Csak úgy vagyunk, csak úgy elfogadjuk, befogadjuk az elénk tett fogásokat. Ne kerteljünk, ez itt vegytiszta luxus. Mégsem szorul össze az ember gyomra, és a földi halandó azon kapja magát, hogy úgy eszik, úgy társalog, mintha épp most szabadult volna a Ritz szálloda terhes és intrikus közegéből, amelyben hétköznapjait tengeti. A Cube természetes, már-már intim légköre lehozza a luxust a földre – illetve, a háztetőre. És sehol egy rohadt stukkó vagy egy szmokingos butler. Jó arcok esznek, jó arcok főznek – ezt érzem, miközben a nyakkendőm belelóg második fogásba.

Ami egyébként tintahal, articsókával és babszósszal (szabad fordításban). Andrea Sarri séf minden fogásnál kiáll és szól néhány szót az ételről. Nagyjából a tintahal felénél veszem észre a tőlem 10 órára ülő angol lányt. Szép barna bőre van, fekete haja. Az a fajta, aki láttán feljajdul az emberben valami. Jól alakul a délután.

A harmadik fogás meglep: sima rizotto, itt? És valóban, ez rizotto, de azért elég fifikás: paradicsomszószban, langusztás-mozzarellás krémben. Újabb bor érkezik hozzá, újabb pohár. A pincér megmutatja az üveget. Látszat-szakértően bólogatok – igen, pontosan ilyen bort választanék én is ehhez a fogáshoz. Az utolsó főfogás szentpéter hal, párolt burgonya, citrom, articsóka, párolt spenót.

Mégis a desszertek taglóznak le leginkább: kis csatos üvegben szilvamártás, joghurtkrémmel és szájban pattogós csokival. Aztán ropogós tölcsérben mogyorós-citromos krém, mandarin szorbéval. Tanulok egy jelzőt az angol hölgytől erre: „intensive sorbet – indeed”. A hozzá felszolgált bor leveri az addig kóstolt mezőnyt: az Abraxas passito di Pantelleria borostyánszínű desszertbor, kissé hasonlít a Tokaji Aszúhoz, de nekem jobban ízlik. Cukortól összeroskadt szőlőszemek kései szüreteléséből született, magas alkoholtartalmú, addiktív borköltemény. Állítólag „kerek” bor, ami nálam annyit tesz, hogy hozza ízben, amit illatban és színben ígér. Halálosan jóllaktam.

A végén az elmaradhatatlan kávét kortyolgatjuk, Sarri séf elmagyarázza nekünk néhány Electrolux gép működését. Kombinált sütő, vok-szerűen bemélyedő főzőplatni, és egy másik, lapos főzőfelület, amelyről egyből a steak jut eszembe, hogy mennyivel jobban meg tudnám sütni ezen, mint serpenyőben. Közben előhúzok egy iPad-et (mindenkire jut egy a Cube-ban, helyi használatra) és csinálok vele néhány képet. Lapozok az ujjammal – jeee.

Utolsókként hagyjuk el a Cube-ot, már sötétben. Az étterem felviláglik, homogén fényeket kap. Az asztalon a lakoma emléke, mögötte a kivilágított Dóm. Maradnék.

Mielőtt elnyelne minket a metrólejárat (cuccolunk dühödt rohanással, hátha elérjük a korábbi vonatot a reptérre) még egyszer visszanézek a Cube-ra. Vajon lesz benne valaha leánykérés? Ez jut eszembe, miközben meglazítom a nyakkendőmet.

Save and share this post